Horgolt csipke.

Erről legelőször Dédikémék tévéje jut eszembe, büszke sutasággal viselte doboza tetején a robosztus Orion, szerencséjére a porcelánkutya lemaradt róla. Dísznek szánták, de csúfosan érezhette magát porosodva a heti sorozatok fölött. Pedig gyönyörű volt. Egy ványai idős néni munkája. Döbbenet, milyen fürgén jártak az ujjai. És hogy tudta átlátni a mintát?! Szerettem belefúrni a csipke lyukaiba az ujjamat. Ez volt az első emlékezetes találkozásom vele.

Azóta én is használom, no nem a tévén (a síkképernyőn túl sokat kitakarna J), de csipkeszalag fut az asztali futón és a függöny szélein, és a kedvencem, a csipkelegyező .(Bár szegény már túlságosan szétlegyeződött kicsi Pöttyöm kezei között.) De talán ez az egyetlen, amit még csak a nők használnak. Ennél finomabbat és nőiesebbet nem tudok elképzelni. Bál, libbenő szoknyák sodrása, a taft és nehézselyem suhogása, édes parfümillatok vegyülnek az italok és a szivarfüst bódulatában. A keringő közben már csak foszlányokat érteni a terem zajaiból.  És akkor a legyező szétnyílik, kezdődik egy másik párbeszéd, melyhez már nem kellenek szavak…  Milyen pimasz és huncut titkok rebbentek szét a csipkelegyezők mögött. Nem hiába kapott külön nyelvet… Dédanyáink, ükanyáink is tudtak valamit, sőt, talán még jobban is tudták…

Talán ezért szeretem hordani, mert még azt a kort idézi. És nemcsak színházba, kiöltözős programokra, hétköznap is jól esik feltenni a csipke nyakpántot a horgolt boleróval.

És most itthon ülve végignézek kinyúlt pulcsimon és csíkos, puha flotír zoknimon (imádom!J) és Őrá gondolok. Ebben látja azt a nőt, akinek egész életére odaígérte magát. Ezért a nőért dolgozik, kel fel még jóval a Nap előtt, hogy elhányja a havat, hogy kedvese eljusson a munkába, szereli egyszerre a laptopot, a csapot és a szivattyút, hogy ne álljon meg az élet és ennek a nőnek készít a gyerekekkel meglepi palacsintát vacsorára, mert tudja, hogy szereti.

És én beslattyogok a csíkos zoknimban…

Azt hiszem, itthon is elő a csipkékkel!