Mostanában csak óvatosan adagolom a kávét reggelente a kedves bögrémbe. Az egyik reggel óvatoskodás során eszembe jutott, hogy nagyimnál faluhelyen, a szokásos ebéd utáni kávézás bizony nem így megy. Évente csak néhány alkalommal fordulok meg ott, de a kávézás különleges élményét már alig várom.
Először is veszi a 8 személyes kotyogót és valami irgalmatlanul megtömi omniával. Apró lángon, talán negyed óra alatt lefő a méreg erősségű, isteni illatú kávé. Az illata olyan finoman átjárja a lakást, és a kávéimádó érzékeimet, hogy mire mamikám szervírozza már remegek érte. Nem tiltakozom, amikor a két decis, békebeli üveg vizespoharat kapom kávéscsészének, úgyis tejjel iszom. Azt hittem. A szerviz tejjel a következőképpen alakul: választhatsz, mennyi kockacukor csilingeljen a pohár aljába. Majd a 2 decis vizespoharat karimáig kapod a fekete halállal. Ezután ha tejjel kérted, 1 kávéskanál tejport kapsz a tetejére.
(Ez a hang, a kockacukrok neszezése a pohár alján egy töredék pillanatra mindig visszarepít az időben és térben. Olyan kis szempár simogat meg, aki után mind többször próbálok nyúlni, hogy jár el az idő, úgy egyre gyakrabban.)

 Belekóstolok, és semmihez nem fogható. Benne van a szaletli illata, a kert aromája, a kispatak párája, a mama minden kedvessége, és az a mérhetetlen bölcsesség, aminek esszenciája már csak e kis falu szegletében lelhető számomra. Lecsúszik a kávé, hogy észre sem veszem, csak a beszélgetés fonalát ejtjük el néha a pohárba révedve.
Mire elfogy a kávé a szemem mint egy kistányér, és úgy érzem lazán visszakocogok Szegedre egyhuzamban. Kocognom nem kell, de hogy út közben nem állok meg kávézni az biztos!