Juditnak

Juditnak…

Szerintem elég régóta mondogatom, mennyire szeretem a rajzaid, s ezzel nem vagyok egyedül. De soha senkinek nem hitted el annyira, hogy letérj az alkotás alázatos útjáról.

Bóbita volt az első kedvenc, s utána a többi Weöres Sándor illusztráció, jöttek a mákgubó angyalok, a képeslapok, karácsony után morzsa sem maradt a díszgömbökből-csak az én szívem fájt értük.

Csodatündér lett nálunk Bóbita: véd az éjszaka sötétjében, elringat a hajnali rossz álom után, vicceskedik gézamalacával, és pont háromszor lehet végigénekelni, még az oviból hazaérünk. Ott van a könyvespolcon, a gyerekszoba falán, Pille tányérján, és most már az éjjeli lámpán is.

Mikor összeszereltük a lámpát, Pille azonnal felismerte, pizsamában odatotyogott hozzám, felcsücsült az ölembe és a fülembe dúdolta: Bóbita, Bóbita ájmos…

Szép útja lett hozzánk – lélektől lélekig.

Köszönöm.

Szilvi

Csipkeségek

Horgolt csipke.

Erről legelőször Dédikémék tévéje jut eszembe, büszke sutasággal viselte doboza tetején a robosztus Orion, szerencséjére a porcelánkutya lemaradt róla. Dísznek szánták, de csúfosan érezhette magát porosodva a heti sorozatok fölött. Pedig gyönyörű volt. Egy ványai idős néni munkája. Döbbenet, milyen fürgén jártak az ujjai. És hogy tudta átlátni a mintát?! Szerettem belefúrni a csipke lyukaiba az ujjamat. Ez volt az első emlékezetes találkozásom vele.

Azóta én is használom, no nem a tévén (a síkképernyőn túl sokat kitakarna J), de csipkeszalag fut az asztali futón és a függöny szélein, és a kedvencem, a csipkelegyező .(Bár szegény már túlságosan szétlegyeződött kicsi Pöttyöm kezei között.) De talán ez az egyetlen, amit még csak a nők használnak. Ennél finomabbat és nőiesebbet nem tudok elképzelni. Bál, libbenő szoknyák sodrása, a taft és nehézselyem suhogása, édes parfümillatok vegyülnek az italok és a szivarfüst bódulatában. A keringő közben már csak foszlányokat érteni a terem zajaiból.  És akkor a legyező szétnyílik, kezdődik egy másik párbeszéd, melyhez már nem kellenek szavak…  Milyen pimasz és huncut titkok rebbentek szét a csipkelegyezők mögött. Nem hiába kapott külön nyelvet… Dédanyáink, ükanyáink is tudtak valamit, sőt, talán még jobban is tudták… (tovább…)